Folytatódik sorozatunk, ez a kis időutazás, melynek során felidézzük múltunk eseményeit 1974-től kezdve. Továbbra is főként a sport történéseiről lesz szó, ám néha egy kis kitekintést teszünk az akkori világ egyéb eseményeire is. Remélem, sokakban felidéz majd ez a kis sorozat néhány szép emléket.
Tizennyolcadik állomásunkon egy új évbe lépünk, következzék
1983
Ebből az évből én elsősorban a C-csoportos jégkorong világbajnokságra emlékszem, amit az előző évben átadott Budapest Sportcsarnokban rendeztek március 11. és 20. között. De ugyanezen a helyszínen március elején is volt egy rendezvény, mégpedig a fedettpályás atlétikai Európa-bajnokság. Újdonságként hatott nekem, hogy atlétikai versenyeket teremben rendezzenek meg, hiszen először láttam ilyet. Érdekesnek tűnt, hogy a küzdőtér méretei miatt kicsit más minden, a futókör feleakkora, a leghosszabb táv pedig az 5000 méteres gyaloglás. Azért abba gondoljunk bele, hogy 5 kilométert körbe-körbe haladva egy teremben megtenni mennyire monoton lehet. Az atlétikai Európa-bajnokságon a magyar szurkolóknak a távolugrás hozta a legszebb sikert, amelyben Szalma László aranyérmes lett, Pálóczi Gyula pedig a 2. helyen végzett.
Az igazi csemege azonban a hoki volt, és ezt így leírni is fura az azóta eltelt hatalmas fejlődés tudatában, de akkoriban szenzációszámba ment, ha a magyar válogatott fel tudott jutni a B-csoportba. A hazai rendezésű tornának ez volt a tétje, és a feljutáshoz az első két hely valamelyikét kellett elérni. Az erőviszonyok alapján Hollandia kiemelkedett a mezőnyből, a második feljutó helyre pedig a mieinken kívül is többen esélyesek voltak, így a dánok és a kínaiak vagy éppen a franciák.
A spanyolok ellen afféle bemelegítésként sima győzelemmel kezdtünk, majd következett a franciák ellen szoros meccsen egy küzdelmes 3-1-es siker. Sok névre emlékszem a magyar színekben jégre lépő válogatottunkból. A rutinos öreg róka Búzás Gyuri volt a legnagyobb sztár, de én tőle kevesebbet láttam, számomra inkább egy másik újpesti csatár, Ancsin Jani fifikás cselei, pengés megoldásai mentek élményszámba. A fehérvári sor bakszélsője, a szélvészgyors Kiss Tibi volt, aki talán annak a C-csoportos mezőnynek is a legfürgébb játékosa volt. A kapuban egy másik fehérvári, Kovalcsik Péter alakított hatalmasat, ám ő sem állíthatta meg a hollandokat, akiktől 12 gólt kaptunk, igaz sikerült nekünk is 5 alkalommal betalálnunk ellenük. Ez egy előre várt és betervezett vereség volt, ám aztán a dánok elleni kudarc már fájdalmasan váratlan volt, mert a második vereséggel elúszni látszottak a feljutási esélyeink.
Szerencsére volt egy kis körbeverés, így a második hely sorsáról a torna utolsó meccse, a magyar-kínai párharc döntött. Úgy korcsolyáztak ki a csapatok a Budapest Sportcsarnok közel 8 ezer nézője előtt a jégre, hogy a győztes feljut, és döntetlen esetén Kína ünnepelheti a második helyet. Így győzelmi kényszerben volt válogatottunk, ám a közönség nem csak létszámban, de szurkolásban is hatalmas volt, ezzel szárnyakat adtak a végig vezető, ám a meccs végére bizony erősen elfáradó csapatunknak. A záró dudaszó pillanatában valósággal felrobbant a csarnok, hiszen a 4-3 a második helyet és ezzel a hőn áhított feljutást jelentette. A B-csoportba. Ez akkoriban olyan siker volt, mint néhány évtizeddel később az A-csoportba jutás. Hiszen gondoljunk csak bele, 1983-ban mindössze egyetlen helyen, mégpedig a Budapest Sportcsarnokban volt lehetőség hazánkban fedett pályán jégkorong meccset rendezni. Még jó pár évnek el kellett telnie, hogy a magyar hoki bejusson a csarnokokba, ez a játékosoknak és az egyre gyarapodó szurkolóknak is nagy előrelépés volt. A körülmények javulásából pedig a sportág is profitált.
Emlékszem pontosan a hokisiker napjára, 1983 március 20-ra. A magyar-kínai meccs este 7-kor kezdődött, előtte 5-től rendezték a Fáy utcában a Vasas-MTK-VM meccset. Szép nézőszám volt, 8 ezren mentek ki a találkozóra, ez meglepően magas szám volt az akkor éppen 6. helyre előrelépő hazai és a kiesés ellen küzdő vendégcsapat összecsapásán. A szünetben még a kék-fehérek vezettek, ám a 70. percben beállt Birkás két góljával a Vasas megfordította az eredményt. Érdekes, hogy a cserejátékos kellett a fordulathoz, hiszen az angyalföldieknél ez a zseniális játékosokból álló csatártrió kezdett: Kiss László, Izsó Ignác, Várady Béla.
Nagy öröm volt számomra ez a győzelem, de az este fő eseménye a sorsdöntő hokimeccs volt. A Vasas-MTK után a 8 ezer néző közül szinte bizonyosan csak egyetlen egy ért haza időben a magyar-kínai meccs kezdésére, mégpedig egy olyan srác, aki a futballstadiontól nagyjából 20 méterre lakott, és másnap ünnepelte 15. születésnapját. Nagyon szép sportsikerek jelentették a születésnapi ajándékot, hiszen a Vasas focistái után a válogatott jégkorongozók is nyertek. Nekem akkoriban nem is kellett más a boldogsághoz. És igen, erre az estére élénken emlékszem, ahogy a focimeccs után a stadionból kifelé tartó tömegen átszlalomozva hazafelé tartok a gondnoki lakásba.
Sajnos a szüleim nem nagyon kedvelték ezt a munkahelyet, a Vasas sporttelepét, ami egyben az otthonunk is volt. Némelyik vezetővel apám nem jött ki, pedig, ha jobban alakulnak a dolgok micsoda sportkapcsolatokat lehetett volna kiépíteni a sokszor hozzánk belátogató ottani dolgozókkal és sportolókkal. Anyám már akkoriban is remek pletyi partner volt, több sportoló is megfordult a konyhánkban, hogy elpanaszolja éppen aktuális fájdalmát vagy elújságolja sikerét. Anyám még bébiszitternek is felcsapott pár hónapig, mivel akkoriban tért vissza a kézilabda csapatba Hajós Mari, akinek kisfiára, az egy éves körüli Gabikára vigyázott anyám, néha még én is. A gyermek apukája akkoriban az ország egyik legismertebb énekese, Ihász Gábor volt, aki szintén megfordult nálunk, egyszer még egy dedikált képet is kaptam tőle. Bár akkoriban én sokkal keményebb zenéket kedveltem, de azért jó lenne, ha majd egyszer megtalálnám azt a fotót valamelyik fiók vagy szekrény mélyén.
Isten nyugosztalja, olyan fiatalon elment…
No, de hogy ne szomorkodással zárjam ezt a mostani részt, még annyit tennék hozzá 1983 tavaszának történéseihez, hogy az előző évi foci világbajnokság után elkezdődtek az Eb-selejtezők, és márciusban Luxemburg ellen 6-2-re nyert a válogatott. Ez a 6 gól milyen szép lenne most bármely csapat ellen, na de az akkori elvárásokra jellemző, hogy szinte kizárólag csak a 2 kapott gólunk miatti értetlenkedés volt a fő téma a meccs után. Aztán a visszavágón is pontosan ugyanez a 6-2 lett az eredmény, és akkor is hasonló volt a kritika tárgya. Persze Luxemburg akkor még sokkal gyengébb volt, mint azóta, sajnos a közelmúltból már vereségünk is van ellenük.
A kor egyik legnagyobb játékosának klubváltása, külföldre engedése volt még az év nyarának nagy eseménye. Azért írtam, hogy „engedése”, mert akkoriban csak egy bizonyos kor után, általában csak 29 éves korban lehetett külföldre igazolni. Ettől a húzástól remélte az MLSZ, hogy majd ezzel erős marad a magyar bajnokság, és nemzetközi szinten is eredményesebbek lesznek így a magyar klubok. Nem tudom bizton állítani, hogy ez az elképzelés bejött.
Na, de ki is volt ez a játékos, aki ekkor igazolt külföldre? Nyilasi Tiborról van szó, aki a zöld fehér színeket lila-fehérre cserélve az Austria Wien csapatába igazolt. Képességei alapján egész biztosan megállta volna a helyét Európa bármelyik nagycsapatában, de emlékeim szerint a klubválasztásnál Tibi fontosnak tartotta, hogy közel maradjon Budapesthez. Természetesen Bécsben is letette névjegyét, vezéregyénisége lett az osztrák csapatnak, és pikáns esemény volt, amikor a következő években, a 86-os Vb selejtezőin Ausztria volt az egyik ellenfelünk. De ez már egy következő bejegyzésben lesz téma.
És mi lett abból a srácból, aki 1983-ban a 15. születésnapján a legnagyobb ajándékot két sportsiker által kapta? Jelenleg pénzügyi tanácsadóként dolgozom, biztosítások, megtakarítások és hitelek ügyében tudok megoldási javaslatokat mutatni. Ha megtisztelnél bizalmaddal, kérlek kövesd facebook oldalamat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése