VisszaJátszás 1977

Virtuális kirándulásra hívlak, kedves olvasóm. Egy olyan túrára, amelyen felidézzük múltunk eseményeit. Főként a sport történéseiről lesz szó, és néha egy kis kitekintést teszünk az akkori világ egyéb eseményeire is. Erről szól ez a sorozat.

A válogatott sikerrel vette a Vb-selejtezőket

Negyedik állomásunk

1977

Kilenc évesen még nem okozott nagy megterhelést az iskola, a napköziben megírtuk a leckéket, ha kellett, megtanultuk a verset, ezen kívül abban a délutáni pár órában alig vártuk, hogy kivigyék az osztályt az iskola előtti kresz-parkba. Ez egy érdekes hely volt, aminek az volt a célja, hogy megtanítson minket, kiskölyköket a közlekedés rendjére, alapvető szabályaira, gyalogosként és kerékpárral. A kis jelzőlámpák a park átadása után már csak egy rövid ideig működtek, ám utána is használható volt a sok kis jelzőtáblával, sávokkal, haladási irányt mutató nyilakkal, zebrákkal ellátott úthálózat és az utak közti játszóterek.

Iskoliadőn kívül is rengeteg időt töltöttünk a panelházak közti játszótereken. Még minden mászóka fémből készült, és nem volt ennyire csilli-villi, mint manapság az EU-szabvány modern játszóterek, ám minket ez cseppet sem zavart. Ha éppen nem bicikliztünk, akkor fociztunk, pinpongoztunk, vagy hintáztunk, esetleg belaktuk a rakéta mászókát. A lényeg a szinte folytonos mozgásigényünk kielégítése volt. Tehettük mindezt gyakorlatilag szülői felügyelet nélkül, hiszen szabadon mozoghattunk a fél lakótelepen. Akkor még volt közbiztonság, nem kellett félteni a kisgyerekeket a csúnya bácsiktól.

A kresz-park

A hetvenes évek elején átadott Újpalota mai, felnőtt szemmel nézve egy szürke, jellegtelen házakból álló panel dzsungel volt, ám gyerekként hihetetlen sok játéklehetőséget kínált a sok játszótér, a füves területek. A házunk melletti Testvériség sporttelep pedig maga volt a végtelen mozgástér, ahol a vakációk alatt szinte reggeltől estig rúgtuk a bőrt. Ahogy összejöttünk négyen, máris elkezdtünk kétkapuzni a nagypályák közti füves területen, ilyenkor a kapu sokszor csak két kő vagy két melegítőfelső volt. Aztán kis idő elteltével újabb és újabb gyerekek csatlakoztak a játékhoz, így már a két kézilabda-pálya valamelyikén folytattuk a meccset. Az aszfaltos pályát szerettük jobban, mert a salakoson való játék során rendre ellepett minket a vörös por, a cipőkből ki kellett szórni játék után a salakot. De ez csak kevésbé zavart minket akkoriban, a lényeg az volt, hogy mindig legyen társaság, csapat, na és persze labda. Sajnos a füves nagypályára tilos volt rámenni, ha mégis ott fociztunk, akkor állandóan figyelni kellett, mikor kerget el a gondnok a kutyájával.

Mi is így rúgtuk a bőrt

Egyszer születésnapomra focilabdát kaptam, ami akkoriban 500 forintba került a Triál sportboltban, és igazán menő dolog volt az új lasztival lemenni focizni. Ilyen labdával azonnal bevettek a csapatba, tehát már akkor, a szocializmusban is számítottak az ilyen érdek dolgok. Nem tartoztam amúgy a legügyesebb srácok közé, de a mindenem volt a foci. Amikor kint rossz idő volt, akkor játszottunk a lakásban gombfocit, erről már írtam korábban, és nagy kedvenc volt a rugós foci is.

Gyanítom, hogy ezek a játékok már nem találhatóak meg a gyerekszobákban, hiszen manapság már minden digitális, így a gyerekek is valamilyen elektronikus kütyün játszanak, és ez sajnos többnyire magányos tevékenység. A modern digitális világ vadhajtásaként alakult ki az e-sport is, ami számomra teljesen idegen világ, bár látom facebookon, hogy több focistánk is aktív résztvevője ennek a „sportnak”. Nyilván az e-sportban is van játékélmény, de szerintem nyomába sem ér annak, mint amit mi átélhettünk gyerekkorunkban a játszótereken, sportpályákon.

A foci és általában a sport szeretete hamar feltűnt a szüleimnek, akik két újságra fizettek elő a kedvemért. Az egyik a Füles volt, mert a rejtvényfejtés már elsős koromtól kezdve érdekes kihívás volt számomra. A kedvencem a Futballmeccs a rejtvénypályán típusú fejtörő volt, de szerettem a Mit ítélne Ön? című kis képes fociszabály feladványt is. A másik hetilap, amire előfizettek nekem, a Képes Sport volt. Hosszú ideg nem tartottak ezek az előfizetések, talán csak két évig. Bizonyos címlapokra így is a mai nap is emlékszem, és mostanság, az arcanum archívumában keresgélve így, több mint négy évtized távlatából is rábukkanok ismerős képekre, cikkekre. Meccsekre csak ritkán vitt ki apám, hosszas unszolásra nagy ritkán kimentünk a Népstadionba kettős rangadóra. Ha jól emlékszem, az első ilyen alkalommal nem a klasszikus négyes játszott, hanem az MTK-VM is ott volt valamelyik állandó szereplő (Honvéd, Vasas, Dózsa, Fradi) helyett.

1977-ben még a Honvédnak szurkoltam, nálam nem volt olyan, mint sokaknál, hogy apáról fiúra szállt volna egy klub szeretete. Apám a Fradinak szurkolt, már amennyire érdekelte a foci, én pedig akkoriban a gombfocicsapataim közül a Honvéddal szerettem játszani leginkább, emiatt szurkoltam a kispestieknek. A bajnokságot ebben az évben a Vasas nyerte, 100 gólt lőttek és Várady Béla 36 találattal lett gólkirály. Amúgy a Vasas is szimpatikus volt számomra, elsősorban Várady igen hatékony szabadrúgásai nyűgöztek le. A Körkapcsolásban mindig a Vasas meccsére adták a szót, ha Béla szabadrúgáshoz készült, és többnyire gól is lett belőle. Pár évvel később már piros-kék vér kezdett el csörgedezni az ereimben, de erről egy későbbi bejegyzésben lesz szó bőségesen.

Várady Béla válogatott mezben

1977 nagyon fontos év volt, hiszen a legnépszerűbb sportágunkban Vb-selejtezőket játszottak. Az előző években döbbenetes módon nem jutottunk ki sem a mexikói, sem a németországi futball világbajnokságra. Pedig ez akkoriban még alapvető elvárás volt a magyar válogatottól, hiszen nem sokkal voltunk az Aranycsapat után, ami a maga idejében a világ legjobbja volt (még a berni vesztes Vb-döntő ellenére is igaz ez).

Ahogy később olvastam, a hatvanas és hetvenes évek játékosait nyomasztotta, hogy őket az Aranycsapathoz hasonlították, és az 54-es kudarcot jelentő második hely után a következő Vb-ken mindig volt egy kimondatlan várakozás, hogy na akkor majd most megmutatjuk a világnak, hogy a magyar focisták a legjobbak a zöld gyepen.

Ezzel az elvárással a következő futball generációk egyre nehezebben tudtak mentálisan megbirkózni. Bár még a hetvenes években is voltak klasszis játékosaink (Fazekas, Törőcsik, Bene, Nyilasi, Ebedli, Müller, Várady, Kocsis Lajos és még többen mások), de időközben a foci élvonala valahogy elszaladt mellettünk. A tradicionális futballnemzetek, az olaszok, brazilok, angolok, spanyolok, németek mellett a hetvenes évek elején feltűntek a porondon a hollandok, a lengyelek, a svédek, a belgák és más országok, ahol a korábbinál sokkal nagyobb figyelmet kapott a sport és azon belül a futball.

Magyarországon a hatvanas-hetvenes években a foci még mindig Puskásék árnyékában létezett (akinek amúgy a nevét sem volt szabad leírni akkoriban), még mindig azt gondolták legjobb labdarúgóink és szakvezetőink is, hogy inkább a labda fusson, mint a játékosok, még mindig abban a hitben éltünk, hogy mi vagyunk a legtechnikásabbak és ez majd garantálja a sikereket. Ha a labdával ennyire jól bánunk, akkor nem számít az állóképesség, a robbanékonyság, a küzdőszellem, hiszen mi majd kicselezzük, kipasszoljuk a ránk rontó ellenfelet.

Az Aranycsapat volt az összehasonlítási alap a 60-as, 70-es években

Aztán a 66-os angliai után következő két világbajnokságra nem jutottunk ki, és ez bizony katasztrófa volt akkoriban. Lehet egyes meccsekre koncentrálva taglalni, hogy Marseille-ben mik történtek a meccs előtt, vagy négy évvel később a Népstadionban milyen peches meccsen játszottunk gólzáporos döntetlent a svédekkel. A valóság az, hogy elrohant a mi technikás, ám totyogós, lötyögős focink mellett a nemzetközi labdarúgás élvonala. Bár voltak fellángolások, olimpiai győzelmek és VVK-diadal a hatvanas években, BEK-elődöntő és KEK-döntő a hetvenes években, de az összkép ennél lényegesen sötétebb tónusú volt.

Ilyen előzmények után következett a ’78-as argentínai világbajnoki részvételért egy olyan selejtezősorozat, ahol mindössze 3 csapat alkotta a csoportunkat, és a győztesnek interkontinentális selejtezőt kellett játszani a dél-amerikai csoport 3. helyezettjével. A két csoportellenfelünk Görögország és a Szovjetunió volt, és ezeken a meccseken nem lehetett hibázni, már egy vereség már kiesést eredményezhetett. Az egyik sorsdöntő meccs 1977-ben a magyar-szovjet volt. A 2-1-es győzelmünkről, illetve annak sajtóvisszhangjáról konkrét emlékek maradtak meg bennem. Akkoriban Pintér Sándor volt a kedvenc játékosom, akit Tüdőnek is becéztek, mivel magyar viszonylatban kiemelkedő volt a futásmennyisége. Fáradhatatlanul zakatolt előre-hátra, tizenhatostól-tizenhatosig bejátszotta a pályát.

Pintér Sándor a szovjetek elleni győztes meccsen

Erre a kis szösszenetre konkrétan emlékszem, még arra is, hogy hol és milyen körülmények között olvastam a Képes Sportban:

Fiatal pár ül egymás mellett. A lány még szurkolónak is kezdő, állandóan kérdez. Ragyogó szerelés a bal oldalon. „Ki volt az?”

— Pintér.

Ragyogó szerelés a jobb oldalon. „Ki volt az?”

— Pintér.

Ugyanez középen. „Ki volt az?”

— A tízes ...

„Végre! Már azt hittem, az a Pintér mindent »elhappol« a többiek elől. ..”

Természetesen Pintér volt a 10-es számú játékosunk :)

A Tbilisziben játszott „visszavágón” sima vereséget szenvedtünk (0-2), ám szerencsére a görögök a szovjetek legyőzésével besegítettek nekünk, így a minicsoport első helyezettjeként következhetett a pótselejtező Bolívia ellen. A hazai meccsen 6-0-ra nyertünk, látványos játékkal, szép gólokkal.

Sajnos a 3. gólunkról lemaradt a kamera, pedig az volt a legnagyobb, Zombori lőtte távolról.

A visszavágó már csak formalitás maradt, a magyar televízió nem is adta a La Pazban játszott meccset. Találtam erről egy videót, amin az első magyar gólnál is ugyanúgy fél percig énekli a riporter a góóóóóóóóóól szót, mint amikor a hazaiak találtak a kapuba. A lelkes bolíviaiak a két góljuknak nagyon tudtak örülni, pedig akkor már összesítésben 8 gólos hátrányban voltak.

A visszavágót 1977 december 1-én játszották. A következő évben ott voltunk a világbajnokságon, 12 év szünet után. Látszólag kezdett helyreállni a világ rendje, és kezdett visszatérni a magyar fociba vetett hit. Aztán a sorsoláson összekerültünk a házigazda Argentínával, valamint Olaszországgal és Franciaországgal. Döbbenetesen erős csoport volt ez. De erről majd a következő írás fog szólni.