VisszaJátszás 1978

Virtuális kirándulásra hívlak, kedves olvasóm. Egy olyan túrára, amelyen felidézzük múltunk eseményeit. Főként a sport történéseiről lesz szó, és néha egy kis kitekintést teszünk az akkori világ egyéb eseményeire is. Erről szól ez a sorozat.

Argentína-Hollandia, Kempes bevetődve gólt lő

Ötödik állomásunk

1978

Rendhagyó módon ezúttal olyan eseményekkel kezdek, amikre ebből az esztendőből emlékszem, ám semmi közük nincs a sporthoz. Mégis ad egyfajta korrajzot, ha felidézzük például azt, hogy ez volt az az év, amikor Magyarország visszakapta a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A kalandos úton az Amerikai Egyesült Államokba került ereklyéket januárban hozták Budapestre, és ha igaz, az amerikaiak feltételül szabták, hogy Kádár János nem lehet jelen az ünnepélyes eseményen. A visszaszolgáltatott nemzeti ereklyék átadása nagy esemény volt, a televíziókészülékek előtt ülve követte az ünnepélyes ceremóniát a magyar nép jelentős része, köztük én is.

1978 márciusában elrabolták Aldo Moro olasz politikust, akit később egy kisautó csomagtartójában találtak meg holtan. Ezzel akkoriban sokat foglalkozott a Híradó, napokon át vezető téma volt a műsor elején, hiszen majdnem két hónapon át tartott a tárgyalás a túszejtőkkel. Ugyancsak ebben az évben és szintén Rómában, illetve azon belül is Vatikánvárosban történt az a különös esemény, amit később több könyvben és filmben is feldolgoztak. 1978 augusztusában választották meg I. János Pált, aki mindössze 33 napig volt pápa. Hirtelen bekövetkezett halálát beleszőtték a Keresztapa III történetébe, később pedig az Angyalok és démonok című könyvben is rejtélyes körülmények között halt meg a frissen megválasztott pápa (bár más korba helyezték az eseményeket, de egyértelmű az utalás).

1978-ban történt a Boráros téri HÉV-baleset, amikor a Csepelről érkező szerelvény nem tudott megállni és az állomáson várakozó tömegbe csúszva sokak halálát okozta. És még egy fontos eseményt említek ebből az évből: felrobbantották a Nyugati pályaudvar melletti Westend-házat, amelynek nevét az évtizedekkel később a helyére épített bevásárlóközpont őrzi.

Középen az egykori Westend-ház, jobbra a Nyugati pályaudvar

Továbbra is Újpalotán laktunk, és ha jól emlékszem, ebben az évben kezdtem el focizni a lakótelep szélén található Testvériség sporttelepen, ám igazolt játékos nem a zöld-fehér vasutascsapatnál lettem, hanem a „bérlőként” itt működő Autótaxi nevű klubban (későbbi neve Főtaxi). Ezek a gárdák emlékeim szerint akkoriban a Blasz II-ben szerepeltek, a serdülő valahányban játszottunk 10 évesen. Az osztályból többen is igazolt játékospalánták voltunk, a nagy rangadót mindig a két helybéli csapat meccse jelentette, amin az osztálytársak egyik része az ellenfélnél játszott, és úgy rémlik ezt a meccset általában a Tesi nyerte, az ügyesebb gyerekek ugyanis általában ott játszottak. Talán a legnagyobb élmény volt, hogy a Tesi-Taxi „rangadót” a füves pályán játszhattuk, ami annak fényében értékelendő, hogy az összes többi meccsünkön a földes (és néhol apró kavicsos) „kopogóson” kellett szaladgálnunk. Talán csak a Láng Vasasnál voltak még olyan jó fejek, hogy füves pályán játszhattunk.

A Láng Vasas talán még a mai napig is működik, de szinte az összes többi olyan sportklub és futballpálya eltűnt a színről, akik ellen akkoriban játszottunk. Magyar Hajó és Darugyár (MHD), Újpesti Cérna, Bányagépgyár, a Danuvia, és a többiek. A Váci úton szinte minden nagyobb gyárhoz tartozott egy futballpálya, és az idegenbeli meccsekre, Újpestre, Angyalföldre csoportos buszozással és/vagy villamosozással jutottunk el. Szó nem volt olyanról, hogy a szülők elvittek volna a meccsre autóval, lévén más fontosabb dolguk volt, például akkor még szombatonként is kellett dolgozni.

Még egy szót érdemes ejteni az akkori felszerelésekről. A serdülőcsapat általában az ifisták lestrapált mezeiben lépett pályára, persze lógott rajtunk minden. Még a hetvenes évek nagy divatja, a lyukacsos mez is néha ránk került (az legalább jól szellőzött), ki tudja, hány generációt szolgált ki akkor egy mez, egy nadrág, egy sportszár, egy zokni. Na és a futballcipők! Akinek nem volt saját cipője, az meccs előtt kapott a szertárostól egy legalább nagyjából megfelelő méretű csukát. Amit akkoriban a sportboltban lehetett kapni, az az akkor még létező vászonfelsős, iráni gyártású gumistoplis volt (ha valaki küldene nekem erről képet, hálás lennék). Na, képzelhető, hogy egy kisebb esőben is mennyire elázott ebben a lábunk. Bár nem emlékszem esős meccsre, vagy csak az emlékezet szépít meg mindent, de akkoriban, 10 évesen csupa felhőtlen napsütés volt számomra minden, ami a focival volt kapcsolatos.

Magyar gólöröm: Csapó, Pintér, Kocsis, Nagy L., Zombori, Kereki

A magyar válogatottnál is hasonlóan felhőtlen volt a hangulat 1978 első hónapjaiban. Kijutottunk a világbajnokságra, 12 év után végre ismét ott voltunk a legjobb 16 csapat között. Bár kellett egy kis szerencse is a csoportmeccsek során: egy meglepő görög győzelem a Szovjetunió ellen. Na, de utána a pótselejtező Bolívia ellen, a kettős győzelem, a 9-2 összesítésben, az egyre jobban összekovácsolódó válogatottunk, amelyben klasszis játékosok sora szerepelt, elég csak Nyilasi, Törőcsik, Fazekas vagy Várady nevét említeni, akik mellett Pintér, Zombori, Nagy László és Csapó állt rendelkezésre középpályán, a védelemben pedig a kiváló Martos vagy Török, Kocsis, Kereki, Tóth József védősor és két remek kapus, Gujdár és Mészáros várták a Vb-rajtját. Aztán közülük két klasszis is kiesett az utolsó hetekben…

Elsőként az akkoriban fénykorát élő Várady Béla, a válogatott állandó balszélsője szenvedett combizom húzódást és így kimaradt a csapatból két héttel a Vb rajtja előtt. Válogatottunk ugyanis játszott Tunézia ellen egy bemutató meccset dollárszerző jelleggel, ahol egy műfüves focipályát avattak az Adidas sportcentrumában. Természetesen a magyar játékosok nem ismerték a műfüves borítást (de kellett a szakvezetésnek a felkínált valuta), így történt Várady végzetes sérülése, és így fordult elő, hogy klasszisunk végül egyetlen világbajnokságon sem vehetett részt (négy évvel később is az utolsó pillanatban maradt ki a csapatból).

A másik klasszisunk, aki gyakorlatilag kikerült a kezdőcsapatból, Fazekas László, az akkor 31 éves olimpiai bajnok, sokszoros magyar bajnok, Ezüstcipős zseni volt, aki előző év végére állandósította helyét a válogatottban a jobbszélső posztján (Pusztai volt a riválisa). Fazekas ugyan elutazott a csapattal Argentínába, de ott csak egy félidőt kapott (az olaszok ellen lecserélte Baróti a szünetben). A szövetségi kapitány vélhetően felsőbb utasításra mellőzte Fazekast. Ennek a kegyvesztésnek oka az a bizonyos balsikerű londoni 4-1-es vereség volt, illetve az erre a meccsre a csapat után kiutazó két hölgy áruházi lopásának ügye. Egyikük Fazekas felesége volt, a másik Törőcsik barátnője. Nem lehet tudni, mi ment a háttérben a botrány után, mindenesetre a Vb-n játszott meccseink összeállítása sokatmondó azt illetően, hogy Fazekas valószínűleg a kellemetlen londoni incidens miatt maradt ki a csapatból (ő kapott még egy lehetőséget az élettől, 4 évvel később, immár 35 évesen volt vezéregyéniség a spanyolországi Mundialon).

A magyar válogatott igazából már a sorsoláskor elvesztette esélyét a csoportból való továbbjutásra. Argentína, Olaszország és Franciaország ellen kevés esélyünk volt a pontszerzésre. Fura volt ez a sorsolás, miközben egy másik csoportban Tunézia és Mexikó összekerült, a mienkből két kiváló csapat mindenképpen búcsúzni kényszerült a csoportmeccsek után. Az első fellépésen Argentína gárdája várt ránk. Ellenük 77 februárjában játszottunk Buenos Airesben, és 5-1 kaptunk ki, ez a meccs, a nagy különbségű eredmény megmutatta a dél-amerikaiak erősségét. A meccs egyébként arról nevezetes, hogy egy 16 és fél éves zseni, Maradona akkor debütált a válogatottban. A Vb-n a kis Diego nem került be a keretbe, ám mellőzése ellenére is rendkívül erős csapatot állított össze Menotti.

Ha azt mondom, hogy alaposan feltüzelt argentin tizenegy futott ki a pályára, akkor még finoman fogalmaztam. Nekik ez ott és akkor, abban a politikai és társadalmi helyzetben, a katonai diktatúra nyomása alatt szinte szó szerint élet-halál kérdése volt. Nem csak a magyarokat legyőzni, nemcsak a csoportból továbbjutni, de talán még a világbajnoki címet megnyerni is kötelező elvárás volt számukra. Menotti pedig összerakott egy sokat futó, fizikálisan magas szinten álló, roppant harcos, és mindemellett ügyes, jól cselező játékosokból álló válogatottat.

Ők vártak ránk első meccsünkön, a zöld gyepen tizenegy zsákmányra éhes oroszlán, a lelátón pedig 78 ezer szurkoló, akik valódi 12. játékosként hajtották előre csapatukat. És az a konfettieső, amit ezek a futballmámoros drukkerek kitaláltak, na az sem volt semmi, még ezzel a találmányukkal is rátettek egy fokozatot a vehemens buzdításukhoz.

Csapó elé kerül a labda és máris vezetünk!

Aztán a meccset a negatív előjelek ellenére mégis mi kezdtük jobban. Ugyan késő esti 11 órakor kezdődött a meccs, de ott lehettem a TV előtt, és láthattam, ahogyan Zombori csodálatos lövését Fillol oldalra tolja, ahol érkezik Csapó és a hálóba vágja a labdát. Hihetetlen pillanat volt! Vezettünk! A lelátó elcsendesedett, de talán csak egy fél percre, aztán újraindult az elsöprő buzdítás. 3-4 évvel ezelőtt láttam a teljes meccset újra. Érdekes volt így csaknem 40 év után ismét megnézni a történteket.

Nagy László 3 argentin között próbál megindulni

Sokan azóta is a portugál bíró nyakába varrják a vereségünket, ez maradt meg valahogy a magyar öntudatban, ám szerintem Garrido ténykedése volt ebben a történetben a legkisebb hiba. Vezettünk ugyan, a lelátó egy időre elhalkult, az argentin játékosok fején talán átsuhant a gondolat, hogy mi lesz, ha már a legkevésbé erős csoportellenfelet, a magyarokat sem győzik le. Egy rossz start végzetes lenne az argentinoknak, utána a franciák, majd az olaszok ellen is muszáj lenne győzni, különben nem tudják teljesíteni az elvárást, ami a Vb-trófea elhódítása.

Aztán a középkezdés után azonnal és attól kezdve megállás nélkül, töretlen hittel mentek előre. Öt perc múlva máris sikerült az egyenlítés, mégpedig egy újabb lélektani fordulatot eredményező kapushiba nyomán. Gujdár Sanyi volt akkoriban a kedvenc kapusom. Duplán, triplán fájó volt látnom, hogy Kempes viszonylag könnyen védhető lapos szabadrúgását kiejtette kapusunk, a kipattanóra pedig az erre számító Luque érkezett. Az is egy érdekes kérdés, hogy a gólszerzőt miért nem kísérte senki, ő szabadon csaphatott rá a lecsorgó labdára.

1-1: Luque rohan, Ardiles szárnyal

Máris 1-1, de még ez a döntetlen is siker lett volna számunkra, az egy pont is a továbbjutási álmok életben maradását jelentette volna. Úgy emlékszem, hogy 78-ban is, majd a pár évvel ezelőtti újranézéskor is azt láttam, hogy az argentinok a hátralévő 75 percben végigtámadták a meccset, ám igazi nagy ziccereik nem voltak. Jól állt a lábán a védelmünk, de a középpályások is kizárólag a labdaszerzésben tudtak jeleskedni, támadások építésére nem futotta játékosaink erejéből. A két szuperklasszisunk közül Nyilasinak szinte momentuma sem volt, Törőcsik pedig próbált trükközni, cselezni, de ha egy ellenfélen túljutott, egész biztos volt, hogy a következő vagy szerelte, vagy ha kellett fellökte, buktatta, visszahúzta. Garrido, a portugál játékvezető ebben valamennyire hibás volt, hogy nem védte meg Törőcsiket (de kellett-e neki megvédenie?), hanem hagyta keménykedni az argentinokat. De abban a hangulatban, abban a belső és külső nyomásban nem hiszem, hogy bármely bíró másként ítélkezett volna.

A mérkőzés hosszabb összefoglalója, érdemes megnézni

Amit a pár évvel ezelőtti újranézésen megfigyeltem az az volt, hogy a legjobb fizikumú magyar, a „négytüdejű” kőkemény harcos, Pintér Sanyi ereje, keménysége is többnyire kevés volt a rárontó hazai játékosok ellen, és nem csak ő, de az összes magyar játékos alulmaradt a párharcok többségében. A dél-amerikaiak fürgébbek, robbanékonyabbak, erőszakosabbak voltak, gyorsabban kapcsoltak a döntő pillanatokban, így az egyenlítő góljuk előtt is. Sok fantázia nem volt a támadásaikban, de megállás nélkül rohamozták a kapunkat, játékosaink szinte át sem tudtak menni a félpályán. Bár egy nagy helyzetünk azért így is akadt, amikor Martos beadását Nagy fejelte mellé tiszta helyzetből. Ha az bemegy, minden másként alakul talán... 1978-ban, 10 évesen nagyon bíztam benne, hogy legalább a döntetlen meglesz. Ám jött a 83. percben a második hazai gól, ami ugyanúgy elkerülhető lett volna, mint az első.

Törőcsik táncol, de az argentinok csak a tangót szeretik

A két kiállítás a második bekapott gól után jött, akkor szakadt el a cérna. Nekem az a meglátásom, hogy Törőcsik valóban sok faragást kapott, és nem torolta meg ezeket a játékvezető. Talán több esetben is járt volna a sárga a szabálytalan argentinoknak, ugyanakkor az összefoglalóban is látható, hogy a mi játékosaink is követtek el több olyan durva belépőt, ami után megúszták a sárgát. Törő első sárgája értelmetlen volt, dühösen földhöz vágott labda miatti figyelmeztetése jogos, mint ahogy a második lap is helyes döntés volt. Sajnos már jóval korábban le kellett volna hozni a pályáról az őt ért inzultusokat nehezen kezelő Törőcsiket, mert erősen benne volt a mozdulataiban, a viselkedésében a később bekövetkezett kiállítása (Vitray már a második félidő első perceiben megjósolta, hogy ki fogják állítani). A csere elmaradása egyértelműen Baróti Lajos szövetségi kapitány hibája volt. Ha valaki megvédhette volna a további inzultusoktól Törőcsiket, az Baróti lehetett volna (és nem Garrido). Az a felelőtlen mozdulat pedig, amit Nyilasi tett már emberhátrányban, csak még eggyel rosszabbá tette a helyzetünket, hiszen így két eltiltott játékosunk lett az olasz meccs előtt.

Baróti Lajos, szövetségi kapitány

Kérdezték a szövetségi kapitányt: „Az utolsó hat perc eseményeiről mi a véleménye?”

Baróti: „Felötlött bennem, hogy legalább Törőcsiket le kellene cserélnem, mivel játéka az első félidőben mutatotthoz képest merőben megváltozott, egyáltalán nem volt már hasznára a csapatnak. Igenám, csakhogy amikor tervem kivitelezésére sor kerülhetett volna, éppen megkaptuk a második argentin gólt. Mivel ekkor már mindent elfelejtve, meg kellett volna próbálnia a csapatnak a lehetetlent is, arra gondoltam, hogy egy új ember már nem tudna beilleszkedni a gépezetbe. Amennyiben taktikus lett volna egy esetleges csere a mérkőzés döntetlen állásánál, annyira hiábavaló lett volna, amikor az argentin csapat megszerezte a vezetést. Arra gondolni sem mertem, hogy ez a két tehetséges játékos ennyire megfeledkezik magáról és lényegében teljesen fölöslegesen kiállíttatja magát.”

Tehát addig-addig várt a cserével Lajos bácsi, amíg már végzetesen késő lett.

Nyilasi fejvesztése 2-1 után

Nyilasi Tibor ezt mondta saját esetéről a pár évvel ezelőtti ismétlés szakkommentátoraként: „Ha dől a ház, dőljön a kerítés is.”

Összeállítások

Dőlt is minden, ahogy egy ilyen első meccs után csak dőlni lehetett. Az olaszok elleni meccsre Gujdárt Mészáros váltotta, az eltiltottak helyett bekerült a csapatba Pusztai és Fazekas, utóbbit félidőben lecserélték. Akkor már 2-0 volt az olaszoknak, a válogatott elvesztette tartását, és ezzel együtt az amúgy sem magas továbbjutási esélyeit is. A harmadik meccsen, a már szintén kiesett franciák ellen (akik kényszerből zöld-fehér csíkos mezben játszottak) én még mindig reménykedtem legalább egy pontszerzésben, de nem sok esélyünk volt, hiába került vissza a csapatba Nyilasi és Törőcsik. Csalódást okoztak a magyar fiúk, így életem első végigszurkolt világbajnokságán három vereségnek lehettem átélője. Mit nem adnék manapság egy ilyenért, hogy legalább ott lehetnénk egy Vb-n…

 

Olasz-magyar csata: Nagy, Csapó és Rossi

A franciák kölcsönmezben: Lopez és Trésor

A továbbiakban az argentinok egészen a világbajnoki címig meneteltek, egyszer nem kevés perui segítséggel. Az addig nagyszerűen játszó peruiak ellen 6-0-ra nyertek az argentinok, amikor a gólarány javítás kellett nekik a döntőbe jutáshoz. A lengyelek ellen pedig 1-0-as állásnál egy fejest a kapuból ütött ki Kempes, akkor még ezért csak sárga lap járt, manapaság a következménye kiállítás lenne és eltiltás. A tizenegyest a lengyelek kihagyták, Kempes pedig belőtte a második gólt, és a következő meccsen is lőtt kettőt.

Végül Kempes lett a gólkirály, Argentína pedig a világbajnoki címmel teljesítette az elvárást. A következő években pedig erősödtek még egy Maradonával is. Lett még vele és az argentinokkal is dolgunk pár évvel később.